Nem telik el nap, hogy ne jönne szembe velem egy cikk arról, hogy érzelmi analfabétákat nevelünk, hogy mesterségesen érzékenyíteni kell a gyerekeinket, mert ebben a mai világban minden rossz, rosszak vagyunk mi emberek, s ezáltal rosszak a gyerekeink is.
Két gyerek édesanyjaként nem akarom azt hinni, hogy ez tényleg így van.
Nem tudom ki mondta, nekem épp az osztályfőnököm, a matektanárom, aki minden tőle telhetőt bevetve érzékenyített minket négy éven keresztül, hogy: “Nem az emberek lettek rosszabbak, hanem a média lett jobb.” Én ebben hiszek.
Nézzük meg csak elmúlt kétszáz évet. Pszichopata vezetők kezei alatt éltek a birka népek, és az utasításaikra gyilkolták kegyetlenül, számolatlanul az embertársaikat. Nem is olyan régen, mindennapi dolog volt, hogy a férj veri a feleségét, a feleség és a férj is a gyerekét, anélkül, hogy felötlött volna bennük, hogy ez így nincsen rendjén. Csak nem tudtunk róla, nem tudtunk minden rosszról, csak ami a közvetlen közelünkben történt.
Kérdem én, mitől vagyunk mi, vagy a gyerekeink rosszabbak.
Talán annyival, hogy ahelyett, hogy az életre nevelnénk őket, idealizáljuk számukra a világot. Nyafogunk, hogy bezzeg a mi időnkben ( vicces az élet körforgása). Azt látom, hogy a nagyon okos homo sapiens, már nem tud vagy nem akar alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, könnyebb azt mondani, hogy régen minden jobb volt.
Az érzelmi stabilitás nem kortól függ. Mindig leselkedik veszély az emberre, kezdődött a vadállatokkal( az ősember) aztán a vad emberekkel , (Hitler, Sztálin) ma már az internet a legnagyobb ellenség, ezzel okolnak mindent, a felgyorsult világunkat.Én hiszem, hogy kellő odafigyeléssel, és médiatudatossággal a gyerekeink majd ezekhez a körülményekhez is megtanulnak alkalmazkodni.
Ma is vannak szülők, akik szánnak időt arra, az internet mellett, hogy a gyerekeiknek megmutassák az emberi értékeket, a fontos emberi kapcsolatokat, akik meg tudják példával mutatni, hogy mit jelent a barátság, a szeretet, az elfogadás. Az amit a gyerek lát, mindig erősebb annál amit hall.
Azt gondolom, a “legrosszabb “ gyereknek is azt mondja otthon az édesanyja, amit a jó gyereknek:
-Nem szabad hazudni!
-Nem szabad lopni!
-Csúnya dolog árulkodni!
Ennek ellenére, ha azt látja, hogy anya, apa lop, csal és hazudik, ő is ezt fogja csinálni.
Azt tudjuk átadni a gyerekeinknek, amit mi is magunkkal hoztunk, otthonról, régről, amikor minden jobb volt.
Azt remélem, hogy a gyerekeimnek is lesznek olyan barátai, mint nekem, akik megosztozunk egy -egy fél pár papucson a strandon, mert egyikünk sem akarja, hogy megfázzon a másik, mert ugyanolyan makacsul akarjuk a jót a barátunknak, így aztán kiegyezünk abban, hogy bár megvan az esélye, hogy ugyanannyit árt min segít a fél pár papucs, de azt együtt viseljük el.
Azt remélem, hogy olyan szülője leszek a gyerekemnek, mint az enyémek voltak, akik ismerik és elismerik a hibáimat, és arra tanítanak, hogy én is elismerjem őket, megtanuljak velük együtt élni.
Azt remélem, olyan társa lesz a gyerekeimnek, mint nekem, akit érdek és megalkuvás nélkül maguk választanak, aki szereti rajtuk a szeretnivalót, és elfogadja a vele járó rosszat is.
Mindent összevetve én nem félek. A gyerekeimnek vannak barátaik, mégis érik csalódások, amik miatt bár a szívem majd megszakad, örülök is neki, hogy meg tudom adni neki azt a szabadságot, hogy a valóságban szocializálódjon. Azt szeretném ha megismerné a világot úgy ahogy van, addig, amíg abban a biztonságban érezheti magát, hogy tudja mellette vagyok.
A szülői felelősség sem kortól, korszaktól függ. Nincsenek jó szülők, rossz szülők, szülők vannak, akik at tudják átadni a gyerekeiknek, amit saját maguk is kaptak.
Ez nem könnyű. De ilyen az élet. Se nem jobb, se nem rosszabb mint régen volt.
Csak más.
Azoknak a gyerekeik lesznek érzelmi analfabéták, akik saját maguk is azok.
“Akit anya szült, az mind csalódik végül,
Vagy így, vagy úgy, vagy maga próbál csalni.”