A 7 éves kislányom: – Anya! Honnan tudtad, hogy ezt akarom mondani?!

Én: – Onnan, hogy ismerlek.

Kislányom: – Én nem ismerlek ennyire téged. Szinte semmit sem tudok rólad.  Mesélj nekem magadról.

Hát most majd mesélek. Ha majd egyszer elolvasod ezeket, jobban fogsz ismerni, és nem csak érezni, hanem érteni is fogod, hogy mindig szeretlek, akkor is, amikor ezt nem hiszed el.

A blogot egy nagyon kedves ismerősöm, egy háromgyermekes anyuka ihlette, akivel napi szinten megbeszéljük az apró problémáinkat a gyerekekkel kapcsolatban, akinek a véleményére sokat adok, aki ma ezt írta nekem: “Amiket mondasz neki… minden természetes, nekem mégsem jutna eszembe.” (Kedves Judit, innen is nagyon köszönöm, nem tudod elképzelni milyen jólesik ezt tőled hallani, akié minden tiszteletem, ahogyan a három gyerekedet szereted és neveled.)

 Nem osztogatok kéretlen tanácsokat, mert nem vagyok biztos benne, hogy igen, így kell ezt csinálni. Én így csinálom. Ki tudhatja biztosan, hogy jó lesz-e? Aki tudja, annak minden elismerésem, az ne is olvasson tovább,mert ez rólunk szól, anyákról akik minden nap kételkedünk,félünk, szorongunk, hogy jól csináljuk-e. 

Mert manapság ugyan minden tudatosan teszünk, kezdve a neveléstől a legapróbb dolgokig, elolvasunk és meghallgatunk minden ismert pszichológust, és pedagógust (én egyik sem vagyok), és közben hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az anyaság természetes, szívből és ösztönből jön, és igenis hallgatni kell az anyai megérzésekre. Félreértés ne essék, magam is meghallgatom, olvasom, ezeket, mert  mindig van új a nap alatt, mindig van mit tanulni, ahogy a gyerekek nőnek, úgy növünk fel mi  is a feladathoz. 

Nézzük,ahogy  kinyílik előtte a világ, és egyre inkább megnyugszunk,vagy még jobban rettegünk, hogy mit tartogat a jövő,mi jöhet még ezután ? Adhatunk nekik bármit, azon kívül hogy szeretjük őket,és bízunk bennük?

Egy nap rádöbbentem, hogy az én gyerekemnek azok a szavak, hogy “legyél jó”, “viselkedj” nem jelentenek semmit. Egyszer nagyon lehordtam valamiért, és valaki rám szólt, hogy honnan kellene ezt tudnia a gyereknek elmondtam neki? És nem, nem mondtam el, azt gondoltam ezt tudnia kéne, mert ez természetes. Onnantól tudom, hogy számára még semmi nem természetes, és én onnantól kábé lyukat beszélek a gyerek hasába, és elmondok neki mindent ami annyira természetes, hogy nem is beszélünk róla,és közben remélem, hogy jobb így, mint ha odacsapok. (erről picit később!)

Ez a blog arról  is szól, hogy  annak ellenére, hogy bár két gyerek édesanyja vagyok, de ha le kell írni, hogy mit is jelent számomra anyának lenni, olyan gyorsan jönnek a gondolatok, hogy félek nem tudok mindent elmondani. Kezdve onnan, hogy még  saját magam is gyereknek érzem. Vicces ezt  leírni, így harmincon túl,de ez van, őszinte leszek, mai napig elcsodálkozom néha,hogy valaki anyának szólít.   Ha valaki szól,hogy anyuka (óvónénik, tanítónénik) szinte oda sem figyelek, viszont rögtön odakapom a fejem,ha egy gyerekhang az üvölti, hogy anya!,még akkor is ha nem az én gyerekem.

Ezért lassan mesélek majd mindenről, neked is kislányom, hogy megismerj, illetve mindenkinek akit érdekel. 

Lesz majd szó mindenről, ami természetes egy gyerekekkel megáldott családban, néha vicces, néha szomorú, néha pedig értelmetlen történetek,mert ez csak rólunk szól, anyukákról.

     Arról szól,hogy nem hiszek abban, hogy minden gyerek, egyformává fejleszthető, hogy ugyanabban a korban ugyanazokat a dolgokat kell tudniuk csinálni, vagy megérteni. Mindannyian mások vagyunk, és csak azért mert ők még kicsi emberek, nem kell egyformának lenniük.  

Arról szól,hogy szerintem,nem mi nevelhetjük őket ilyenné vagy olyanná. Nem a mi érdemünk, csakis a maguké, amit elérnek, avagy nem az életben. Megtanítunk nekik dolgokat, például, hogy köszönjenek, ha bemennek valahová, mossanak kezet mosdóhasználat után, illetve hogy nem nyomjuk ki senki szemét hirtelen felindulásból, és direkt nem ártunk senkinek, hasonlókra. Ezen kívül viszont, a saját egyéniségük  alapján használják ezeket a tanult dolgokat, ahogy a természetük engedi. A genetika makacs dolog, de mindenkinek a sajátja.  A gyerekeim sikerei csak az övék, sajnos a kudarcaik is,csak annyit tehetek, hogy velük sírok, és velük örülök. Hogy tudatosítom bennük minden nap, hogy én itt vagyok, hogy  mindig mindenben számíthatnak rám, és mellettük állok ha esik, ha fúj, ha ömlik, ha fagy. (Persze ezt sem kell túlzásba vinni, majd egy másik lapon írok majd a majomszeretetről is)

Arról szól,hogy azt hiszem minden  játék készségfejlesztő, hogy minden mese pszichológia (nem csak a Mesepszichológia), és hogy minden gyerek jó ( az is aki épp bántja az én gyerekemet, annak is jó oka van rá), 

hogy egy ölelés többet ér száz pofonnál , és hogy egy mosoly eltöröl száz könnycseppet.

A kislányom 7 éves, a kisfiam 10 hónapos, szóval mondhatni csak egy gyerek nevelésében van tapasztalatom, és nem vagyok az az anyuka, aki azt hiszi, hogy mindent tud a gyerekekről, mert már van neki egy…kettő… itt már álljunk is meg..tehát nem vagyok egy suttogó, bár nagyon szeretnék az lenni. 

 A kicsi nevelése gyakorlatilag még abból áll, hogy kielégítem a vélt vagy valós igényeit, és vigyázok, hogy ne okozzon magának maradandó sérüléseket,és persze szeretem, úgy ahogy csak tudom.

Ennyi lenne a gyereknevelés? Szeretni kell és kész? 

Én remélem, hogy így van.