Nahát, azt mondtam rólunk szól anyákról,és máris egy apás írás:) Megpróbálom úgy leírni, hogy ne a lányos apukákról, hanem az apukás kislányokról szóljon.

Nem vagyunk modern család, abból a szempontból, hogy a férfiak ugyanazt meg kell tudják csinálni,mint a nők. Emlékszem,az anyukám el volt képedve,hogy mennyi apuka van a játszótéren,az ő idejükben nem vették ennyire ki a részüket a gyereknevelésből.  Arra számítottam hogy a feladatok majd fele-fele arányban oszlanak meg,de ez számunkra lehetetlennek bizonyult. Rendszerint rám maradtak  a kakis pelusok,mert ahhoz csak én értek, én lehetek a házi sárkány, apuka pedig a szórakoztató egység,amibe nem fér bele például a fésülés, öltöztetés, csak ha tényleg minden kötél szakad,és a mi családunkban nagyon-nagyon erős a kötél.

Lehet, hogy apa nem pelenkáz vagy öltöztet ugyanolyan ügyesen mint én,viszont én sosem fogok tudni úgy játszani a gyerekemmel,annyira lemenni a szintjére,és úgy beleélni magam mint apa,és megmerem kockáztatni,hogy sokszor jobban élvezi,mint a gyerek. Apa mondja a legviccesebb mesét, ő a legjobb lovacska, a legjobb szánhúzó,viszont anya köti a legszebb copfot (igen nem tudok hajfonatcsodákat készíteni,na de ebből a hajból egy sima copf is kihívás).

Egy este apa nem volt otthon, próbáltam pótolni,és egy borzasztó vicceset mesélni,de a végén láttam az arcán a hiányérzetet, nem is gondolta hogy vége a mesének.

Én:-Kicsikém sajnálom, hogy nem tudok olyan vicces mesét mondani mint apa.

Gyerek: -Nembaj anya,nem volt olyan rossz,kétszer is nevettem. (Az apjával az elejétől a végéig küzd a röhögőgörccsel,hogy a végére kifullad)

Tehát igen bevallom,vannak apa feladatok,és vannak anyafeladatok.

Egyszer egy gyerekprogramra igyekeztünk,de úgy alakult, hogy én iskolában voltam, és azt beszéltük meg ott találkozunk, apa hozza a gyereket. Lélekszakadva rohantam,mert késésben voltam,de amire odaértem ,mégsem voltak még ott. Gondoltam nem telefonálgatok,apa biztosan küzd az elemekkel (a lányunknak nagyon sok ,hullámos-gubancos haja van).Meg is érkezetek, apa tök csinos,frissen nyírt, borotvált,majdnem megremegtek a lábaim a régi szép emlékekre,amikor még mindketten őrülten készülődtünk egy-egy randira. Minden szép és jó, de a gyereket nem látom sehol...ja,mert nem ismertem meg. A haja egy szénaboglya,már láttam körözni felette egy madárcsaládot, a pizsamanadrágjában van tüllszoknyával, és nem lát a csipától. Ellenben nagyon boldog,mert most csak az apukájával volt, és úgy öltözhetett fel, ahogy csak akart, anya nem tartott kiselőadást,hogy a pizsama nadrág nem talál a szoknyájával.

Egy különös csoda folytán, a nagybácsi is sokáig velünk élt,így a felnőtt közösségben többségben voltak a pasik, mondhatni a gyerek disznó férfiak között szocializálódott,ami sajnos meg is látszott rajta.

Amióta nem én öltöztetem,hanem ő is beleszólhatott mit veszünk,mit vesz fel, a ruhatára teljesen kicserélődött,egy rózsaszín hányásra hasonlít, szó szerint be vannak hányva a szekrénybe,és minden rózsaszín.Sétálunk haza az oviból,a kis rózsaszín cipő,nadrág,szoknya,kabát,sapka,kis angyali pofi, hajtja a rózsaszín futóbiciklijét,és egy adott pillanatban,köp egy akkorát,(nálunk úgy mondják csulázik),hogy egy felnőtt férfiembernek is dicsőségére válna.

Miután magamhoz tértem a döbbenettől,megkérdeztem.

-Csillagom,mi az atyaeget csinálsz?

-Kiürítem a számból a nyálat,túl sok volt.

Így aztán már 4 évesen meg kellett ejtenünk a beszélgetést,hogy a lányoknak nem áll ám olyan jól ha elböfögik az abécét,mint a fiúknak,és a pukikat is inkább sunyiban engedjük ki,és azután sem hívjuk fel rá a figyelmet,hogy milyen jó büdös.

Mindezek ellenére, nem csak anya,de apa is  csak egy van, és bár nagy igazságtalanság, hogy  pár év múlva,nem arra fog emlékezni, hogy anya milyen szép copfot kötött,és sosem indult el mocskos cipőben iskolába,hanem arra,hogy apával  egy órát fetrengtek a hóban, miközben anya csak tördelte  a kezét,hogy jaj megfázol,megütöd magad ésatöbbi,ésatöbbi.

Az emlékezetes gyerekkor jórészt az apukákon múlik............nálunk legalábbis.

A 7 éves kislányom: – Anya! Honnan tudtad, hogy ezt akarom mondani?!

Én: – Onnan, hogy ismerlek.

Kislányom: – Én nem ismerlek ennyire téged. Szinte semmit sem tudok rólad.  Mesélj nekem magadról.

Hát most majd mesélek. Ha majd egyszer elolvasod ezeket, jobban fogsz ismerni, és nem csak érezni, hanem érteni is fogod, hogy mindig szeretlek, akkor is, amikor ezt nem hiszed el.

A blogot egy nagyon kedves ismerősöm, egy háromgyermekes anyuka ihlette, akivel napi szinten megbeszéljük az apró problémáinkat a gyerekekkel kapcsolatban, akinek a véleményére sokat adok, aki ma ezt írta nekem: “Amiket mondasz neki… minden természetes, nekem mégsem jutna eszembe.” (Kedves Judit, innen is nagyon köszönöm, nem tudod elképzelni milyen jólesik ezt tőled hallani, akié minden tiszteletem, ahogyan a három gyerekedet szereted és neveled.)

 Nem osztogatok kéretlen tanácsokat, mert nem vagyok biztos benne, hogy igen, így kell ezt csinálni. Én így csinálom. Ki tudhatja biztosan, hogy jó lesz-e? Aki tudja, annak minden elismerésem, az ne is olvasson tovább,mert ez rólunk szól, anyákról akik minden nap kételkedünk,félünk, szorongunk, hogy jól csináljuk-e. 

Mert manapság ugyan minden tudatosan teszünk, kezdve a neveléstől a legapróbb dolgokig, elolvasunk és meghallgatunk minden ismert pszichológust, és pedagógust (én egyik sem vagyok), és közben hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az anyaság természetes, szívből és ösztönből jön, és igenis hallgatni kell az anyai megérzésekre. Félreértés ne essék, magam is meghallgatom, olvasom, ezeket, mert  mindig van új a nap alatt, mindig van mit tanulni, ahogy a gyerekek nőnek, úgy növünk fel mi  is a feladathoz. 

Nézzük,ahogy  kinyílik előtte a világ, és egyre inkább megnyugszunk,vagy még jobban rettegünk, hogy mit tartogat a jövő,mi jöhet még ezután ? Adhatunk nekik bármit, azon kívül hogy szeretjük őket,és bízunk bennük?

Egy nap rádöbbentem, hogy az én gyerekemnek azok a szavak, hogy “legyél jó”, “viselkedj” nem jelentenek semmit. Egyszer nagyon lehordtam valamiért, és valaki rám szólt, hogy honnan kellene ezt tudnia a gyereknek elmondtam neki? És nem, nem mondtam el, azt gondoltam ezt tudnia kéne, mert ez természetes. Onnantól tudom, hogy számára még semmi nem természetes, és én onnantól kábé lyukat beszélek a gyerek hasába, és elmondok neki mindent ami annyira természetes, hogy nem is beszélünk róla,és közben remélem, hogy jobb így, mint ha odacsapok. (erről picit később!)

Ez a blog arról  is szól, hogy  annak ellenére, hogy bár két gyerek édesanyja vagyok, de ha le kell írni, hogy mit is jelent számomra anyának lenni, olyan gyorsan jönnek a gondolatok, hogy félek nem tudok mindent elmondani. Kezdve onnan, hogy még  saját magam is gyereknek érzem. Vicces ezt  leírni, így harmincon túl,de ez van, őszinte leszek, mai napig elcsodálkozom néha,hogy valaki anyának szólít.   Ha valaki szól,hogy anyuka (óvónénik, tanítónénik) szinte oda sem figyelek, viszont rögtön odakapom a fejem,ha egy gyerekhang az üvölti, hogy anya!,még akkor is ha nem az én gyerekem.

Ezért lassan mesélek majd mindenről, neked is kislányom, hogy megismerj, illetve mindenkinek akit érdekel. 

Lesz majd szó mindenről, ami természetes egy gyerekekkel megáldott családban, néha vicces, néha szomorú, néha pedig értelmetlen történetek,mert ez csak rólunk szól, anyukákról.

     Arról szól,hogy nem hiszek abban, hogy minden gyerek, egyformává fejleszthető, hogy ugyanabban a korban ugyanazokat a dolgokat kell tudniuk csinálni, vagy megérteni. Mindannyian mások vagyunk, és csak azért mert ők még kicsi emberek, nem kell egyformának lenniük.  

Arról szól,hogy szerintem,nem mi nevelhetjük őket ilyenné vagy olyanná. Nem a mi érdemünk, csakis a maguké, amit elérnek, avagy nem az életben. Megtanítunk nekik dolgokat, például, hogy köszönjenek, ha bemennek valahová, mossanak kezet mosdóhasználat után, illetve hogy nem nyomjuk ki senki szemét hirtelen felindulásból, és direkt nem ártunk senkinek, hasonlókra. Ezen kívül viszont, a saját egyéniségük  alapján használják ezeket a tanult dolgokat, ahogy a természetük engedi. A genetika makacs dolog, de mindenkinek a sajátja.  A gyerekeim sikerei csak az övék, sajnos a kudarcaik is,csak annyit tehetek, hogy velük sírok, és velük örülök. Hogy tudatosítom bennük minden nap, hogy én itt vagyok, hogy  mindig mindenben számíthatnak rám, és mellettük állok ha esik, ha fúj, ha ömlik, ha fagy. (Persze ezt sem kell túlzásba vinni, majd egy másik lapon írok majd a majomszeretetről is)

Arról szól,hogy azt hiszem minden  játék készségfejlesztő, hogy minden mese pszichológia (nem csak a Mesepszichológia), és hogy minden gyerek jó ( az is aki épp bántja az én gyerekemet, annak is jó oka van rá), 

hogy egy ölelés többet ér száz pofonnál , és hogy egy mosoly eltöröl száz könnycseppet.

A kislányom 7 éves, a kisfiam 10 hónapos, szóval mondhatni csak egy gyerek nevelésében van tapasztalatom, és nem vagyok az az anyuka, aki azt hiszi, hogy mindent tud a gyerekekről, mert már van neki egy…kettő… itt már álljunk is meg..tehát nem vagyok egy suttogó, bár nagyon szeretnék az lenni. 

 A kicsi nevelése gyakorlatilag még abból áll, hogy kielégítem a vélt vagy valós igényeit, és vigyázok, hogy ne okozzon magának maradandó sérüléseket,és persze szeretem, úgy ahogy csak tudom.

Ennyi lenne a gyereknevelés? Szeretni kell és kész? 

Én remélem, hogy így van.