Nahát, azt mondtam rólunk szól anyákról,és máris egy apás írás:) Megpróbálom úgy leírni, hogy ne a lányos apukákról, hanem az apukás kislányokról szóljon.

Nem vagyunk modern család, abból a szempontból, hogy a férfiak ugyanazt meg kell tudják csinálni,mint a nők. Emlékszem,az anyukám el volt képedve,hogy mennyi apuka van a játszótéren,az ő idejükben nem vették ennyire ki a részüket a gyereknevelésből.  Arra számítottam hogy a feladatok majd fele-fele arányban oszlanak meg,de ez számunkra lehetetlennek bizonyult. Rendszerint rám maradtak  a kakis pelusok,mert ahhoz csak én értek, én lehetek a házi sárkány, apuka pedig a szórakoztató egység,amibe nem fér bele például a fésülés, öltöztetés, csak ha tényleg minden kötél szakad,és a mi családunkban nagyon-nagyon erős a kötél.

Lehet, hogy apa nem pelenkáz vagy öltöztet ugyanolyan ügyesen mint én,viszont én sosem fogok tudni úgy játszani a gyerekemmel,annyira lemenni a szintjére,és úgy beleélni magam mint apa,és megmerem kockáztatni,hogy sokszor jobban élvezi,mint a gyerek. Apa mondja a legviccesebb mesét, ő a legjobb lovacska, a legjobb szánhúzó,viszont anya köti a legszebb copfot (igen nem tudok hajfonatcsodákat készíteni,na de ebből a hajból egy sima copf is kihívás).

Egy este apa nem volt otthon, próbáltam pótolni,és egy borzasztó vicceset mesélni,de a végén láttam az arcán a hiányérzetet, nem is gondolta hogy vége a mesének.

Én:-Kicsikém sajnálom, hogy nem tudok olyan vicces mesét mondani mint apa.

Gyerek: -Nembaj anya,nem volt olyan rossz,kétszer is nevettem. (Az apjával az elejétől a végéig küzd a röhögőgörccsel,hogy a végére kifullad)

Tehát igen bevallom,vannak apa feladatok,és vannak anyafeladatok.

Egyszer egy gyerekprogramra igyekeztünk,de úgy alakult, hogy én iskolában voltam, és azt beszéltük meg ott találkozunk, apa hozza a gyereket. Lélekszakadva rohantam,mert késésben voltam,de amire odaértem ,mégsem voltak még ott. Gondoltam nem telefonálgatok,apa biztosan küzd az elemekkel (a lányunknak nagyon sok ,hullámos-gubancos haja van).Meg is érkezetek, apa tök csinos,frissen nyírt, borotvált,majdnem megremegtek a lábaim a régi szép emlékekre,amikor még mindketten őrülten készülődtünk egy-egy randira. Minden szép és jó, de a gyereket nem látom sehol...ja,mert nem ismertem meg. A haja egy szénaboglya,már láttam körözni felette egy madárcsaládot, a pizsamanadrágjában van tüllszoknyával, és nem lát a csipától. Ellenben nagyon boldog,mert most csak az apukájával volt, és úgy öltözhetett fel, ahogy csak akart, anya nem tartott kiselőadást,hogy a pizsama nadrág nem talál a szoknyájával.

Egy különös csoda folytán, a nagybácsi is sokáig velünk élt,így a felnőtt közösségben többségben voltak a pasik, mondhatni a gyerek disznó férfiak között szocializálódott,ami sajnos meg is látszott rajta.

Amióta nem én öltöztetem,hanem ő is beleszólhatott mit veszünk,mit vesz fel, a ruhatára teljesen kicserélődött,egy rózsaszín hányásra hasonlít, szó szerint be vannak hányva a szekrénybe,és minden rózsaszín.Sétálunk haza az oviból,a kis rózsaszín cipő,nadrág,szoknya,kabát,sapka,kis angyali pofi, hajtja a rózsaszín futóbiciklijét,és egy adott pillanatban,köp egy akkorát,(nálunk úgy mondják csulázik),hogy egy felnőtt férfiembernek is dicsőségére válna.

Miután magamhoz tértem a döbbenettől,megkérdeztem.

-Csillagom,mi az atyaeget csinálsz?

-Kiürítem a számból a nyálat,túl sok volt.

Így aztán már 4 évesen meg kellett ejtenünk a beszélgetést,hogy a lányoknak nem áll ám olyan jól ha elböfögik az abécét,mint a fiúknak,és a pukikat is inkább sunyiban engedjük ki,és azután sem hívjuk fel rá a figyelmet,hogy milyen jó büdös.

Mindezek ellenére, nem csak anya,de apa is  csak egy van, és bár nagy igazságtalanság, hogy  pár év múlva,nem arra fog emlékezni, hogy anya milyen szép copfot kötött,és sosem indult el mocskos cipőben iskolába,hanem arra,hogy apával  egy órát fetrengtek a hóban, miközben anya csak tördelte  a kezét,hogy jaj megfázol,megütöd magad ésatöbbi,ésatöbbi.

Az emlékezetes gyerekkor jórészt az apukákon múlik............nálunk legalábbis.