Én már tudom, hogy igazából a Szerelem hálójáb@an című film tehet mindenről. Arról, hogy 30 éves felnőtt kislányként hisszük, hogy valahol az éterben ránk talál az igaz szerelem. Biztosan van ilyen is, valószínűség számítás szerint kell lennie, de nem ez a reprezentatív példa sajnos.
Nem az a baj, hogy az interneten ismerkedünk, hanem az a baj, hogy a teljes udvarlási folyamatot ott bonyolítjuk le. Nem állunk meg ott, hogy oké szimpatikusak vagyunk egymásnak, találkozzunk.
Igen, tudom én, hogy nagyrészt a telefonunkkal élünk, azon intézünk mindent. Én is azon intézek mindent, de a szívünket ne cseréljük le, a telefon képernyőjére.
Nem is olyan régen, de még Zuckerberg előtt jóval, a pasik rászántak legalább harminc percet az életükből arra, hogy úgy istenigazából lecsutakolják magukat, felvegyék a legszebb fecskéjüket, a haladóbb szelleműek, vagy inkább kényelmesebbek a boxerüket, és nem elhanyagolható mennyiségű hajzselével belőjék a sérójukat, mielőtt elindultak megkeresni a következő áldozatukat .
Ha minden igaz, ez évezredes történet, a férfi vadászik, mi pedig az elejtett vad vagyunk, még mindig kicsit kábán ugyan, de ez nem is csoda, miután fejbe csaptak minket egy bottal, és hajunknál fogva húztak a barlangba. Na tessék, akkoriban azért a pasiknak megkellett dolgozni értünk. A szénhidrátok fénykorában, erre most kevés férfi lenne képes, legalábbis kevés olyan nő van, akit kényelmesen el tudna húzni. Mi vagyunk a hibásak? Mi változtattuk meg a vadászat helyszínét?
Az biztos, hogy ma erre már semmi szükség. Isten tökéletes teremtménye, Ádám, hazaesik a bányából, és úgy szurtosan, kócosan, felteszem büdösen, kezébe veszi a legcsábosabb fegyverét a mobilját, és már írja is a lista tetején lévő arckép(ek)nek, hogy: „mizu?” Ettől aztán az oldalborda, aki egész nap arra várt, hogy Ádámunk ma jelentkezik-e, ha igen, mikor, és mit fog mondani, hanyatt vágja magát a gyönyörűségtől, mint Tappancs kutyánk, és válaszolna is gyorsan ha tehetné (de nem teheti, mert ki tudhatja manapság biztosan hogy nem sok-e, nem kevés-e, nem tolakodó-e, nem elég titokzatos a válasz, hogy ne szakadjon meg a beszélgetés),hogy: ”Minden rendben.Veled?” Ezer meg ezer dolog pörög át rögtön az agyunkon, hogy de jó, munka után rögtön én jutok eszébe, de édes, ebből biztosan lesz valami, olyan figyelmes, érdekli, mi van velem, hogy telik a napom, milyen szép és okos gyerekeink lesznek, hol lesz az első, nálam vagy nála? Ezen elfilózunk egész álló nap, amíg Ádámunk fejében pont annyi van, amennyit lebírt írni: MIZU,csak éppen elküldte még öt Évának, sosem lehet tudni alapon. Ilyen silány választék mellett, örülnünk kéne annak a rászánt időnek is, ha valaki legalább egyenként, betűnként leírja ezt nekünk, de az igazi CASANOVA ezt már copy-paste-el oldja meg.
ÉÉSS….Innentől nincs megállás. Amíg Meg Ryan és Tom Hanks heteken-hónapokon keresztül ismerték meg egymást, mi pár napon belül, kiteregetjük a szennyest, teletoljuk az internetet a legbelsőbb érzelmeinkkel, félelmeinkkel, régi kapcsolatainkkal, fogantatásunktól napjainkig, szépen egy érzelmi céltáblát küldünk el magunkról, hogy Ádámunknak véletlenül se kerülje el a figyelmét, hol a leggyengébb pontunk.
Nem vágyhatunk sokra ebben a rohanóvilágban, de igenis tartsunk igényt arra a harminc percre, hogy felkészüljenek ránk.
Kedves Éva, én, szeretlek téged, mert én is te vagyok, te ma is ugyanaz a nő vagy, mint Zuckerberg előtt voltál. Ne add oda az álmaidat, a jövődet, a jövőbeni gyerekeidet egy idegen mizu-ért.
Hagyd, hogy valaki igazán fejbe kólintson, ne foszd meg magad az első pillantástól, egy izgalmas ismeretlentől, a készülődéstől, a várakozástól. Menjetek ki az utcára, és éljetek, talán arra jár Ádám, és ha igazán akar, akkor lecsaphat egy jedi karddal.
Szeretném, hogy majd a lányomnak is legyen része a találkozás, az érintés varázsában. Kérlek ne adjátok oda a messengernek női létünk legfontosabb állomásait!!
